Vámossy Mihály Szeged város gazdasági felügyelőjeként dolgozott, és maga is egy harmincholdas telket választott bérleményként Balástya közelében, ahol a családdal letelepedett.

A tanyasi évek mély nyomot hagytak a kicsi Ferencben. Háromévesen szívbelhártyagyulladást kapott, amire akkor még gyógyszer nem létezett, az egyetlen gyógymód a pihenés és a minimális mozgás volt. Talán ez alapozta meg türelmét az elmélyült, egyhelyben végzendő szellemi munkához. Hosszú időn át, szinte az iskolakezdésig három évvel idősebb bátyja, Mihály hozta-vitte szekéren, ha menni akart valahova. Október végi gyermekként hiába volt szellemileg érettebb kortársainál, nem kezdhette el az iskolát hatéves kor alatt. Ezt az évet mindenáron vissza akarta nyerni. Az idő azonban ellene dolgozott, kilencéves volt, amikor kitört a II. világháború. Tízéves korában felköltöztek Budapestre, a Margit körút 41.-be, ahol aztán haláláig élt. Édesapja a költözés után a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott. Az ostrom szinte mindenüket elvitte, de a család összetartott. Munka nélkül maradtak a háború alatt, mert zsidó családokat bújtattak, és a haláltól is csak az mentette meg őket, hogy a szomszédos épületet bombatalálat érte, miközben a ház elé terelték őket a kivégzéshez. A nyilasok elmenekültek, ők túlélték.

A háború évei után végre újra lendületesen tanulhatott. A 7. és a 8. gimnáziumot egy év alatt végezte el, hogy visszanyerje a kései iskolakezdéssel elvesztett időt. Emellett újságot hordott ki, hogy pénzt keressen és segítse családját, mert édesapját klerikálisnak minősítették, és az állampárt számára megbízhatatlan személyként sokáig nem kaphatott állandó munkát. Ferenc szeretett volna a Sorbonne-on tanulni, de mire leérettségizett, lezárták a határokat. Itthon maradt, de ezt a későbbiekben sem bánta meg soha. A Műegyetemen az Építészmérnöki Karra jelentkezett. Az egy év nyereségből végül kettő lett, mert a háború utáni mérnökhiány miatt az 1948-ban induló évfolyamig nem öt, hanem négy évig tartott az egyetemi képzés.

Bátyját, Mihályt több alkalommal internálták. 1951-ben, mert a ferences világi rend tagja volt, kényszermunkatáborba vitték Recskre, majd később Tökölre. 1957-ben ismét börtönbe, majd kényszermunkára került, akkor azért, mert szociáldemokrata volt. A jogi egyetemet ő sem tudta befejezni.

Ilyen külső körülmények között az egyetem különösen fontos volt Ferenc számára. A tudás minél gyorsabb és teljesebb megszerzésének a vágya hajtotta, amiben a kor kiemelkedő professzorai segítették. Elsőévesen már Csonka Pál mellett volt demonstrátor a Szilárdságtan Tanszéken, majd másodéves korától részt vett az alsóbb évesek gyakorlati oktatásában. 1952-ben, végzés után a KÖZTI-ben helyezkedett el először mint statikus, majd bevonták pályázatokba, és már építészként ment tovább a KERTI-be nagyobb önálló munkák reményében. Alig egy hónap után a KERTI-t leépítették, és az elbocsájtott száz főbe ő is beleesett. A Budapest Vidéki Posta Igazgatósághoz ment el dolgozni, azzal az ígérettel, hogy a Posta Tervezőnél komolyabb munkákhoz juthat, de helyette csak karbantartó mérnöki feladatok várták. Néhány törött, takaríthatatlan, de még darabokra szét nem esett vécécsésze kicseréltetése miatt feljelentette egy rosszakarója, hogy a nép vagyonát herdálja. 1956 ősze volt. Szerencséjére ez az ügy fajsúlytalanná vált a forradalom leverését követő perekhez képest, 1957 januárban megszüntették az eljárást ellene.

Unokatestvére, Várallyay Gyula a Műegyetemi diákcsapatok egyik vezetőjeként novemberben az oroszok bevonulása után Ausztriába menekült. Ferencben ismét felmerült, hogy külföldön folytatja az életét, de helyette úgy döntött, hogy itthon marad a családdal, és a távozás helyett megkérte Sváb Mária (1932. 03. 02. – 2020. 01. 29.) kezét, aki akkor volt utolsó éves építészmérnök hallgató. 1957. május 18-án összeházasodtak, hat gyermekük született. (Vámossy Ferenc 1958. 01. 12. belsőépítész; Dr. Vámossy Zoltán 1960. 01. 12. matematikus mérnök, egyetemi docens; Vámossy Mária 1961. 12. 07. tanítónő, mesterpedagógus; Vámossy László 1963. 03. 27. bőrdíszműves; Vámossy István 1964. 12. 02. okl. építészmérnök; Vámossy Erzsébet 1973. 06. 26. művészettörténész, újságíró).

Az egyetemet soha nem hagyta el teljesen, óraadóként bejárt mindvégig, így amikor megtudta, hogy van lehetősége teljes állásban bekerülni, a postától menekülve jelentkezett Major Mátéhoz immár öt év szakmai tapasztalattal tudományos munkatársnak. Major jól ismerte a képességeit, kivételes műveltségét és tudásvágyát. Bár az egyetem elvégzését követően politikai okokból nem maradhatott bent, de öt év gyakorlat után mint a Posta volt építészeti osztályának a vezetője már részt vehetett az egyetemi munkákban. Major Máté járta ki számára az Akadémiánál, hogy a tanszékére kerülhessen mint teljes állású tudományos munkatárs. Hamar beilleszkedett az egyetemi életbe immár nem a Szilárdságtan, hanem az Építészettörténeti Tanszék munkatársaként, de a statikával sem hagyott fel teljesen, a tanszéken készülő számos műemléki felújításnak volt statikus tervezője. Az első öt, kudarcoktól sem mentes gyakorlati év után megtalálta azt a helyet, ahol a tudomány és az oktatás iránti elkötelezettségét egy életen át kibontakoztathatta.

1957-től Sipos Edittel együtt szerkeszti Major Máté Építészettörténetének II. kötetét. Ekkor kezd el szerkesztéssel is foglalkozni, és professzora keze alá dolgozva szerkeszteni 1957 és 1968 között az Építés- és Közlekedéstudományi Közleményeket, majd 1969-től egészen 2017-ig annak utódlapja, az Építés-Építészettudomány folyóirat szerkesztője lett. Nagy Elemér halála után, 1986 és 1995 között a Magyar Építőművészet szerkesztőbizottságának is elnöke.

1961-ben jelenik meg első önálló könyve: A XX. század építészete.

1962-től a Mérnök Továbbképző Intézet keretei között számos tanulmánykötetét és oktatási segédanyagát publikálja.

1963-tól a Magyar Iparművészeti Főiskolán is tanít.

1965-ben doktori fokozatot szerez, majd beiratkozik az ELTE filozófia szakára, ahol 1967-ben kapja meg másoddiplomáját.

1971-től a Magyar Iparművészeti Főiskolán docens, 1994-től 2000-ig, nyugdíjazásáig egyetemi tanár. Építészettörténeten és -elméleten túl bútortörténettel is foglalkozik, évtizedeken át szervezi a főiskolai kirándulásokat. Tudása, embersége és termete tekintélyparancsoló volt, mégse rettentette el a hallgatókat, épp ellenkezőleg, a diákság által felkért védnöke, felügyelő tanára volt a főiskolai hallgatói rendezvényeknek. Otthon nevetve mutatta a róla készült karikatúrákat, és osztotta meg a diákság körében terjedő beceneveit. Nem bántásnak tekintette ezeket, hanem a hallgatósággal ápolt közvetlen munkakapcsolatnak. Egy dolog volt, amit nehezen tűrt el, ha valaki nem a tehetségének megfelelően teljesített.

1971–1973 között a Mesteriskola I-II. ciklusának tanulmányi vezetője. 1973-ban politikai okokból eltiltják a folytatástól, mert az általa szervezett erdélyi tanulmányi kiránduláson az akkori pártelithez tartozó néhány fiatal építész összetűzésbe került a helyi hatóságokkal. A fiatalok érinthetetlenek voltak, neki távoznia kellett a Mesteriskolából.

1974-ben megjelent legismertebb műve, a Korunk építészete az év legszebb könyve lett, melyre nívódíjat is kap.

1984-ben védi meg kandidátusi értekezését Az építészeti kritika és értékelés elméleti problémái címmel.

1984-ben Ybl Miklós-díjjal tüntetik ki „az építészeti kultúra fejlesztése és terjesztése terén végzett és építészetelméleti tudományos munkásságáért”.

1986-tól a BME egyetemi docense.

1989-tól 1995-ig az Építészmérnöki Kar tudományos dékánhelyettese.

1994-ben oktatói munkássága elismeréseképpen Apáczai Csere János-díjat kap.

1995 és 2001 között az Építészmérnöki Kar Építészettudományi PhD-programjának elindítója és vezetője.

1997-től 2010-ig a Magyar Akkreditációs Bizottság tagja, ezalatt 1998-tól 2006-ig a Művészeti Szakkollégium elnökeként, majd 2010-ig a bizottság tagjaként dolgozik.

1998-ban a Magyar Tudományos Akadémia doktora.

1998-tól egyetemi tanár.

1999-ben Széchenyi-díjjal tüntetik ki „a magyar építészeti tudományok ápolásában, értékmegőrzésében kifejtett kiemelkedő alkotói és publicisztikai munkásságáért, iskolateremtő oktatói tevékenységéért”.

2001-től a BME professor emeritusa.

2001-ben Csonka Pál-emlékérmet kap.

2008-ban Rados Jenő-emlékérmet kap.

2011-ben Szent-Györgyi Albert-díjjal tüntetik ki.

2012-ben költöztetjük haza egyetemi szobájából az 53 év alatt összegyűjtött anyagaival, de a hazaköltözés nem jelenti az oktatói és kutatói munkának a végét. Doktorandusok járnak fel immár a lakására konzultálni, és új lendülettel áll neki, hogy legalább három összefoglaló művet még megjelentethessen.

2018-ban megkapja a Magyar Érdemrend Középkeresztjét kapja, és ugyanebben az évben a Pro Architectura díjat és a Média Építészeti díjat is. Egészségi állapota már ágyhoz köti, így a kitüntetést és a Pro Architectura díjat felesége, Mária veszi át. Szomorú, hogy nem lehetett jelen, de boldogan mondja, hogy így legalább felesége is megkaphatta az elismerést, hiszen neki volt köszönhető, hogy egy életen át a tudománnyal és oktatással tudott foglalkozni. 2019 szeptemberében felesége kórházba kerül, válságos állapotban. Innentől 2020. január 29-ig, Mária haláláig az ő fizikai és lelki állapota is folyamatosan romlik, ami nem engedi, hogy a kórházban látogassa – a hiánya lassan felemészti. Felesége temetésére még utoljára összeszedi magát, hogy jelen tudjon lenni, és a korai viszontlátás reményében búcsúzhasson tőle. Két héttel később keringési problémákkal kórházba kerül, állapota gyorsan romlik, 2020.04.10-én, nagypénteken felesége után megy. Néhány hónap híján 63 évi házasság alatt testben-lélekben összenőttek, kéz a kézben távoztak szerető családjuk köréből.

Összeállította, fia: Vámossy István az MMA ösztöndíj programja keretében 2023.09.30.